Kajdacson a Kopjafánál gyülekeztek a helyiek, ahol az aljegyző beszédében úgy fogalmazott: október 23-án átjárja szívünket a hideg fájdalom, ami egy kis időre valamennyi magyar közösség otthonába beköltözik. Ha tehetnénk, egy-egy gyertyalánggal vinnénk melegséget és fényt az októberi hősöknek, kifejezve köszönetünket és tiszteletünket cselekedeteikért; mert a szabadságharc bátrainak már nem adhatunk mást. Ők az életüket adták, mi mégsem tudjuk ezt viszonozni, hiszen „Nincs nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért".

Dr. Baranyai Eszter szerint az októberi szabadságharc nem volt hiábavaló. Már csak azért sem, mert a világ felfigyelt a magyarok bátorságára, majd pedig gyáván és tétlenül magára hagyta e népet. Azt, amely a Kárpátok kapuját őrzi mindmáig, s a legeurópaibb ország e kontinensen. Azokat hagyták magukra, akik a szabadság iránti vágytól vezérelve nem féltek szembeszállni a legnagyobb birodalmakkal sem. Azokat, akik a mi atyáink, a mi nemzetségünk voltak. De mindez nem volt hiábavaló – hangsúlyozta – hiszen az emlékezet generációkat forraszt össze, és végül szabad, független országgá vált hazánk.

Bonyhádon ünnepi szentmisével vette kezdetét az esti programsorozat. Fehérvári Tamás a Művelődési Központban mondta el beszédét, melyben kiemelte: ’56-ban nehéz volt az élet, és utána még nehezebb, még szomorúbb lett minden. Emlékei szerint szülei meséltek arról, hogyan ismétlődött meg 1848, hogyan kerültünk a nagy háborúk vesztes térfelére, s hogyan váltunk a történelem viharaiban, a nemzetek hányódó hajójává.

Az elnök úgy fogalmazott: 1956 után évtizedeket vészeltünk át megalkuvásban, egy zsarnokság kötelékében, mégis magunkra maradva. S aztán megtudtuk azt is, mekkora felelősség a szabad döntés, s hogy nem mindegy, kik hozzák meg azt egy egész nemzet nevében – tette hozzá.

Manapság – köszönhetően az emberek szabad akaratának – az öntudat gerinccé csontosodott a nemzetben, s a magyarok kiállnak az igazukért. Az értékeket nem importáljuk, hanem az otthon melegében keressük. Ma már a múlt tisztelete nem azonos a búskomorsággal, inkább a társadalom bölcsességét fémjelzi. Most írjuk a történelmet, közösen, és olyat, melyet a generációk büszkén mesélnek tovább ifjaiknak.

62 éve született egy szomorú történet, melyet sokan mesélnek el, de mégis mindenki ugyanúgy. ’56 nem csak atyáink története, hanem a nemzet egészéé. Arról szól, hogy a lelkünkbe táplált szabadságvágy miként tör a felszínre, és hogy a félelem nem volt s nem is lesz ura e népnek.

A magyarok mindig is függetlenek, büszkék, félelmet nem ismerők voltak, hiszen ami az ereinkben csordogál, nem más, mint ezer esztendő szövete. Hordozza magában a magyar habitust, a hazához fűződő bensőséges viszonyt, és a fennmaradás óhaját is.

Az elnök végezetül leszögezte, hogy – elődeink akaratához híven – magunk sem képzelünk másmilyen országot, mint ahol az egyén kiteljesedését, és a közösség alkotó erejének kibontakozását nem béklyózzák igazságtalan, méltánytalan szabályok.

Az elnöki beszédet követően Filóné Ferencz Ibolya polgármester adta át a Boros Dezső-díjat Gulyás Péter testnevelő tanárnak, aki edzői és tehetséggondozói munkája révén vált méltóvá a város elismerésére.

Az összegyűltek hagyományos fáklyás menetre indultak az este folyamán, melyet Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár, a térség országgyűlési képviselője vezetett. A menet érintett több ’56-os emlékhelyet is, ahol koszorúkat helyeztek el.