„Tisztelt Polgármester Asszony!

Tisztelt Bonyhádiak!

Kedves Hölgyeim és Uraim!

A nemzeti emlékezet egyik legikonikusabb ünnepségén köszöntöm Önöket. A legikonikusabb, a legszomorúbb, és történelmi síkon a legközelebbi esemény emlékezetén. 1956 őszének gyászos és dicsőséges eseménysorozatáról van szó. Melyre itt, Tolna megye szívében is megemlékezünk. Itt, Bonyhádon.

Egy olyan városba kaptam meghívást, ahol mindig is adtak a nemzeti emlékezet fontosságára. Olyan hely ez, ahol emlékek hirdetik az ősök példás tetteit. Bonyhád mindig elől járt a közös ügyek és a hazaszeretet ösvényén. A Völgység székhelyén mindig is teremtek új hazafiak. Erre pedig nem csupán a közgyűlés elnökeként, hanem Tolna megyei lakosként is büszkén tekintek.

Emlékszem, négy évvel ezelőtt, ha nem is ugyanitt, de Bonyhádon mondtam el az 56-os hősöket méltató beszédemet. Aztán fáklyát fogtunk és csendes menetben hordoztuk a fényt a városban. Fényvivőkké lettünk az éjszakában.

Szimbolikusan ugyanazt próbáltuk tenni, amit 66 évvel ezelőtt tettek a fővárosban – fényt akartak vinni a sötétségbe. A szabadság fényét egy borús, elnyomó rendszerbe.

Tudjuk jól, hogy a fényüket kioltották… A fáklyákat valami egészen szörnyű vihar fújta el, amelynek felhői még évtizedekig a fejünk fölött maradtak.

A felnövekvő generációk már 1956 traumáját kapták útravalóul az élethez. Ezzel a batyuval indultak a jövő felé, tudván, hogy mi jár a szabadság harcosainak.

De aki kicsit is ismeri a magyar virtust, tudja, hogy ez a nép sosem adja fel, míg egy talpalattnyi van a szülőföldjéből. Magyarország és a magyarok sosem felejtenek.

Nem feledhetjük a múlt tévútjait, s nem hagyhatjuk, hogy hiábavaló legyen az a sok áldozat: a magyar vér az utcakövön, és az évtizedes meghurcoltatás, megfélemlítés és közösségbomlasztás.

Vörösmarty Mihály nemzeti imádságát idézve:

„Az nem lehet, hogy annyi szív

Hiába onta vért,

'S keservben annyi hű kebel

Szakadt meg a' honért.”

Tisztelt Megemlékezők!

A Szózat soraihoz hűen éljük életünket. Annak fényében cselekszünk, mert tudjuk, hogy nincs hiábavaló cselekedet, s hiábavalóan veszejtett élet, ami a magyar önrendelkezés és szabadság elnyerésének oltárán végezte.

Ezért harcolunk ma is. Ezért kovácsoljuk egységbe a közösségeket, a megyét és a nemzetet. Ezért hirdetjük a béke mindenhatóságát országhatáron belül és kívül egyaránt. Ezért védelmezünk mindenkit, aki magyarnak született.

Tehetünk-e még valamit? Tehetjük-e jobbá a hazánkat, s a világot, mi, magyarok? Hiszen e nemzet nem nyersanyag hatalom, nem is szuperfegyverek birtokosa. A mi nemzetünknek más adatott:

„Fides et ratio” – azaz, hit és ész. Ahogyan II. János Pál pápa mondta: „a hit és az ész olyan, mint két szárny, melyekkel az emberi szellem felemelkedik…”

Én biztos vagyok benne – Kedves Hölgyeim és Uraim – hogy a magyar nemzetnek ez adatott meg. A józan ész, amellyel képesek vagyunk megtalálni a helyünket a világban, és a jövőt megalapozó döntéseket hozni. És a hit, amelynek hála, sosem mondtunk le a szuverenitásunkról, az álmainkról, és a hazánkról.

Azt kívánom, hogy nemzetünk mindörökké a magasba emelkedjen, a hit és az értelem szárnyain. Találjuk meg a kiutat a nehéz időkben, és legyünk mindvégig hűek az ősök hagyatékához, a magyar vérhez, ami már oly sokszor kiontatott értünk, és fennmaradásunkért.

Mert „Ez a föld, melyen annyiszor Apáid vére folyt…”