Orbán Attila beszéde, június 4-én, Kismányok település megemlékező eseményén:
Tisztelt Polgármester Úr! Kedves Kismányokiak! Hölgyeim és Uraim!
Képzeljék el, hogy a csodás Kárpátok fölé emelkednek, akár egy fenséges égi madár, amely az egész medencét belátja; a Dunántúltól kezdve az Alföldön át Erdélyig, Kárpátalján s a Felvidéken keresztül le az Adriáig mindent.
De a szemet kápráztató látvány egyszer csak véget ér, mert szárnyukat szegi egy nagyobb erő, s azon kapják magukat, hogy zuhannak lefelé a mélységbe, mígnem a periférián landolnak.
A zuhanás pillanatnyi traumája, és a sérülések megtépázták testüket, lelküket egyaránt, ám azzal is szembesülniük kell, hogy soha többé nem emelkedhetnek a magasba, s nem is láthatják mindazt a gyönyörűséget, melyre egykoron, mint hazájukra tekintettek le.
Kedves Megemlékezők!
Mindannyian tudjuk, hogy a szárnyaszegett madár valójában egy egész nép. Egy olyan nemzet, amely már ezer esztendeje nevezi hazájának a Kárpát-medencét, s legalább ennyi ideje védelmezi is, egyetemben Európával, s annak keresztény értékrendjével.
Mindezért persze – jó esetben – köszönet jár.
Hála a magyaroknak, hogy őrizték az európai társadalom és szellemiség bölcsőjét. Megbecsülés azért, hogy a pusztító erőket – mint előőrs – mindvégig megfékezték. Ám a Parola elmaradt, és kisvártatva egy egész ország szétszakadt. Nem is akárhogy!
A darabjaira metszett ország nem lelhette régi erejét, mintegy száz éven át. Ha akarnánk, se tudnánk nemzeti sorsról ily szomorú történetet kitalálni, mint a magyaroké.
Tisztelt Tolna megyeiek!
Eltelt száz év, s a magyaroknak – különösen az elszakított területen élőknek – továbbra is fájdalom Trianon vesztesége. De mint minden fájdalomra, kell, hogy legyen gyógyír erre is.
Gondoljunk bele, hogy a magyarok története tele van megpróbáltatással, igazságtalansággal vagy cselszövéssel, de mégis íródik tovább. Azaz, érjen minket bármilyen csapás, képtelenség, hogy elpusztuljunk.
Mi ennek az oka?
Talán a legegyszerűbb arra gondolni, hogy a magyarok Istenének gondoskodása végtelen. Mondhatjuk azt is, hogy a világ egyik legbátrabb és legelszántabb népe vagyunk. Az is tény, hogy a magyar identitásból fakadó büszkeségünk bármilyen balsorssal képes dacolni.
Egy tehetséges és szorgalmas nép vagyunk, amely olyan mély gyökeret eresztett az anyaföldbe, hogy lehetetlenség elpusztítani.
Többek között ezek okán létezünk itt, Európa szívében.
S azért is – Kedves Hölgyeim és Uraim –, mert nem hagyjuk, hogy határok, vagy idegen nyelvek elválasszák tőlünk a magyar nemzet akármely tagját, éljen bárhol is.
Az összetartozás kifejezése a gyógyír arra a traumára, s fájdalomra, amivel 1920-ban szárnyait szegték egy egész nemzetnek.
De sose feledjék – Kedves Honfitársaim –, ami összetartozik, idővel összeforr. Lélekben és szellemében egyaránt, mígnem szabadon szárnyra kél, akár a Kárpátokat teljességében szemlélő égi madár.
Isten áldja a magyarokat!
Köszönöm szépen!
