A köztársasági elnök beszédében kiemelte: az ipari fejlődés következtében eljutottunk oda, hogy a Föld legtöbb folyója nem tud sem táplálékot, sem fogyasztható vizet adni a mellette élőknek.

"A Föld óriási területein a víz ma már nem az élet, hanem a betegség forrása. Ötszázmillió ember él olyan területen, ahol a vízkészletek - a mostani fogyasztás mellett - néhány évtizeden belül elfogynak"- hívta fel a figyelmet. Az államfő Ferenc pápa a környezetről szóló, 2015. júniusban kiadott enciklikáját idézte, amelyben az áll, hogy "már túlléptük a bolygó kizsákmányolásának maximális határát". Mint mondta, "az ember mérhetetlen kapzsiságában már régóta többet vesz el a természettől, mint amennyire joga lenne, amennyit a természet elviselni képes, és pótolni tud".

A 60 évvel ezelőtti jeges dunai árvízről szólva azt mondta: nemzedékek óta foglalkoztatja az emberiséget az, hogy hogyan tudjuk megvédeni a vizet, és megvédeni magunkat a víztől. 1956 márciusában a Duna megmutatta, hogy a folyó hogyan válhat félelmetes ellenséggé - jegyezte meg.

Felidézte: a folyó felső szakaszán viszonylag szerencsésen levonult az ár, Dunaföldvárnál és a bogyiszlói átvágásban azonban több méteresre duzzadt a jégtorlasz. A víz nem talált utat, és 58 helyen törte át a töltéseket. Öt ember meghalt, hidakat, vasúti töltéseket, utakat, épületeket döntött romba a jeges víztömeg.  Harminckilenc településről 57 ezer embert kellett kitelepíteni, és több ezren veszítették el otthonukat. "Ma már alig van esélye egy olyan kitartóan hideg télnek, amely az akkori jégtömeghez hasonlót zúdíthatna ránk, rekord árvizek mégis egyre gyakrabban érnek el minket" - mondta.  Emlékeztetett arra is, hogy a jól ismert 1838-as pesti árvíz előtt, 1775-ben egy hasonló jeges árvíz okozott károkat, s már akkor felmerült a Duna szabályozásának gondolata, a megfelelő védművek azonban csak 1876-ban épültek meg.

Felhívta a figyelmet arra is, hogy 2013 júniusában az 1838-as nagy árvíz óta nem látott árhullám érkezett Magyarországra. Nagybajcstól Bajáig mindenütt megdőlt az elmúlt több másfél évszázadban mért legmagasabb vízszint. Az árvíz a harmadik nyolc méter fölötti vízszintet hozó áradás volt a Dunán tíz éven belül, amire még nem volt példa. "A természet nemcsak a 19. században vagy az 1950-es években figyelmeztetett bennünket. A tudásra, amellyel a felgyorsult hidrológiai ciklusok ellen védekezhetünk, a következő évtizedekben nagyobb szükségünk lesz, mint valaha" - hangsúlyozta a köztársasági elnök.

Fehérvári Tamás kijelentette: Tolna megye érintett települései számára a jeges árvíz nem csupán egy, a sorsukat alakító komoly katasztrófa volt, hanem egy kitörölhetetlen, meghatározó emlék is. A megye szívügyének tekintette, hogy felhívja az ország figyelmét a 60 éve bekövetkezett eseményre. Hiszen a megemlékezés jelentősége abban rejlik, hogy a hasznos tapasztalatok a jövő építéséhez is hozzájárulnak – hangsúlyozta az elnök.

Az, hogy Tolna megye vizekben gazdag vidék, nem pusztán adottság, ennél sokkal több. Egyfajta kincsként is tekintünk arra, hogy hagyományaink alakulásában, valóban a víz az úr – utalt a vízparti térség kulturális szokásaira. Az elnök régi elbeszéléseket idézett fel, melyek szerint: a 19. század végén szinte minden családnak volt csónakja, mellyel például a piacra közlekedtek, de sok település halottjait is így vitte ki a temetőbe. A sokat emlegetett mondás, hogy „Ötték a sűtt halat a főttel”, az egyik legjellemzőbb szokásra utalt. Ennek köszönhető, hogy – egyébként az árvizes esztendőkben kenyeret helyettesítő – halhús, számos formában gazdagítja a megye kitűnő gasztronómiáját.

A Gemencet – mint Európa legnagyobb ártéri erdejét – Fehérvári Tamás egyfajta „vadvízországnak” nevezte, amely a tatár és a török vészek idején megóvta a sárközben élő embereket.

A folyó menti közösségek históriái bizonyítják, hogy a víz magát az életet jelentette számukra – húzta alá az elnök.

Fehérvári Tamás szerint 1956 a megpróbáltatások éve volt, és valódi balsors érte a megye Duna-menti településeit, hiszen az árvíz utcákat mosott el, javakat és jószágokat veszejtett el, családok és generációk munkáját, életét pusztította el. Nehezen képzelhető el, milyen mindent elveszíteni, és látni, ahogy elpusztulnak az otthont alkotó elemek, s a hozzájuk kötődő kedves emlékek.

Az elnök kijelentette: a megemlékezés nem elegendő a boldoguláshoz, arra is szükség van, hogy a jövőbe vetett hitünk ne hagyjon el bennünket. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a megye keleti fele az összefogásból és a segítségnyújtásból született újjá. Az árvíz idején cirkáló csónakok a menthető javak és a bajba jutott emberek mellett a reményt is szállították.

Fehérvári Tamás kijelentette: Tolna megye gyönyörű és a Duna-menti térség tele van lehetőségekkel. Az egykor virágzó ártéri, foki gazdálkodásnak nem csupán a bőséges haltermés volt a hozadéka, hanem azok a remek termőföldek is, amelyek a sárközi mezőgazdaságot az élre juttatták. Mivel a környezetünkben rejlő lehetőségek igazi értékeknek számítanak, ebben az értelemben rendkívül gazdagok vagyunk. A Sió az egyik legígéretesebb lehetőség, amelyből gazdasági és turisztikai tőkét kovácsolhatunk – utalt a Sió projektre.

Manapság is vannak az árvízhez hasonló kihívások, amelyeket szakértelemmel, partnerséggel és közös erővel megoldhatunk – zárta beszédét Fehérvári Tamás.

A konferencia után Bogyiszlón emlékeztek az 1956-os jeges árvízre: a Polgármesteri Hivatal épületének falán elhelyezett emléktáblát Áder János, Láng István, az Országos Vízügyi Főigazgatóság főigazgató-helyettese, Huszárné Lukács Rozália, Báta, Tóth István, Bogyiszló és Gerő Attila, Sióagárd polgármestere, valamint Fehérvári Tamás, a Tolna Megyei Közgyűlés elnöke koszorúzta meg. A konferencia helyszínén, a szekszárdi Vármegyeházán korabeli fotókból, dokumentumokból rendezett kiállítás idézi fel az 1956-os áradást.

Az 1956. márciusi dunai jeges árvíz idején négy falu egész területét, további 16 község kisebb-nagyobb részét érte utol az áradás, amely 8500 lakóházat pusztított el. Az áradásban egy magyar és egy szovjet katona, és három civil vesztette életét, köztük egy 11 éves gyermek. A vészelhárításban komoly szerepet kapott a hadsereg: tűzszerészek robbantották föl a korabeli Kossuth-hídnál feltorlódott jeget, a déli országhatárnál a jugoszláv katonákkal együtt vették aknatűz alá a jégtáblákat, és bevetették a magyar légierő bombázóit is.

(MTI, Tolna Megyei Önkormányzat)